Egy fiatalember elvitte mozgássérült édesanyját egy étterembe, de addig nem törődött vele, amíg le nem ejtette a vizespoharát. A fiú leszidta, ami miatt sírva fakadt.. A tulajdonos dühösen lépett közbe, és meglepő dolgot tett.
“Ez szép” – mondta Emily a fiának, Dean-nek, miután a pincérnő felvette a rendelésüket. Próbált beszélgetni a fiával, aki kizárólag a telefonjára koncentrált.
“Igen, persze” – motyogta, miközben a szeme a képernyőre tapadt. De hirtelen körülnézett. “Bárcsak ne lennénk ilyen közel a mosdóhoz, de a tolószékeddel nem ülhetünk máshová.”
Emily igyekezett figyelmen kívül hagyni ezt a megjegyzést, és ivott a poharából. “Mégis, jó, hogy ilyen hosszú idő után együtt vagyunk. Milyen a főiskola? Az óráid? Történik valami érdekes a kampuszon?” – érdeklődött.
Dean ritkán telefonált, miután elment a főiskolára, és Emily tudta, hogy a fiú kezd magára találni, és szerette a függetlenséget. Fogyatékos anyával felnőni nem lehetett könnyű, még a gondozókkal sem, akiket felfogadott. Azt akarta, hogy fia élvezze az életét, távol ettől a gondtól. Mégis, jó lenne hallani felőle.
Ezért meghívta őt egy vacsorára, de könyörögnie kellett, mire elfogadta a meghívást. Még a néhai nagyapja drága órájával is megvesztegette. Talán csak ezért jött el. De ő a jó oldalát akarta nézni.
“Ó, mindegy is” – sóhajtott, mintha semmiség lenne.
Emily ismét felemelte a vizespoharát, hogy kortyoljon egyet, de véletlenül leejtette és a pohár összetört. Az egész étterem odanézett, és végül Dean felnézett a telefonjából.
“Az éh szerelmére! Még egy kellemes vacsorát sem tudok úgy eltölteni, hogy ne csinálj jelenetet, és ne minket figyeljenek az emberek. Nem akartam eljönni, de nyaggattál! Istenem, alig várom, hogy vége legyen az estének!” – tört ki Deanből.
Emily szemei elkerekedtek a döbbenettől, és tudta, hogy az emberek még mindig figyelik. A hangja az egész étteremben visszhangzott. Végül könnyek gyűltek a szemébe, és zokogni kezdett. “Rendben van, menjünk..”
“Nagyszerű!”
“Várjanak egy percet!” – egy férfi közeledett feléjük. Emily felnézett, és meglátta a férfi dühös arckifejezését.
“Nem fogunk itt enni. Mondják le a rendelést.” – mondta Dean, és elutasítóan intett a kezével. De a férfi megrázta a fejét.
“Fogd be és ülj le!” – mondta a férfi, megdöbbentve Deant és Emilyt. “Hallottam a kis kirohanásodat, fiatalember, és meg kell mondanom, hogy ez volt a legmegdöbbentőbb dolog, amit valaha hallottam. Beszéltem a közelben lévő munkatársaimmal, és úgy tudom, hogy az édesanyádról van szó. Hogy beszélhetsz így vele?”
“Én.. én nem..” – dadogta Dean.
“Mit nem? Tudod, bármit megadnék azért, hogy anyám újra velem legyen. Mindent megtanított nekem az életről, a szerelemről, a reményről és az álmokról, és önállóan nevelt fel. Akárcsak ez a gyönyörű nő itt, ő is fogyatékos volt. Olyan betegsége volt, ami lehetetlenné tette számára, hogy normális munkát végezzen. És mindezek ellenére felnevelt engem. Soha nem éheztem. Soha nem szenvedtem hiányt. Gyanítom, ez a nő ugyanezt tette érted!” – folytatta a férfi. “Ma már az enyém ez az étterem. Mindezt neki köszönhetem. De ő nem láthatta a sikeremet!”
Dean szégyenkezve nézett le az ölébe, miközben Emily az étteremtulajdonosra meredt.
“Szóval, beszélj vele. Itt ül előtted! Ez a legnagyobb kiváltság, amit kaphatsz! Légy jobb! Különben, bármit is csinálsz, vagy bármennyi pénzt keresel, sosem fognak igazán elismerni” – fejezte be a férfi.
Emily a fiára nézett, és megdöbbenve látta, hogy könnyek csorognak az arcán. De mielőtt bármit is mondhatott volna, Dean felnézett. “Annyira sajnálom, anya” – mondta fojtott hangon. Emily legszívesebben megölelte volna, hogy elvegye a fájdalmat.
“Ó, drágám” – mondta, mire a férfi felugrott, hogy megölelje, és ismét bocsánatot kérjen.
“Oké, a munkámnak vége. Hamarosan jön az ételük, és jön valaki, aki összeszedi azt a törött üveget” – mondta a tulajdonos, aki később Mr. Harris néven mutatkozott be, majd elsétált.
Dean visszaült, eltette a telefonját, letörölte a könnyeit, és beszélni kezdett. “Hát, az óráim jól mennek. Kicsit unalmasak…”
Emily elmosolyodott, és megtörölte az arcát. Az este hátralévő része fantasztikusan sikerült, hála Mr Harris szavainak. Dean pedig soha többé nem bántotta meg az anyját.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Tiszteld a szüleidet, mert sosem tudhatod, meddig maradsz velük.
- Néha egy idegen kell ahhoz, hogy felébredj, és jobban csináld. Dean borzalmasan bánt az anyjával, amíg az étteremtulajdonos le nem szidta, és be nem látta, hogy hibázott.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.