Olivia elvesztette egyetlen fiát, és minden, még a hálaadás is értelmét vesztette. Egészen addig, amíg hirtelen meg nem hallotta fia hangját a telefonján..
Nem mintha Oliviának nem lett volna miért hálásnak lennie. Volt otthona, bár kicsi. Volt néhány jó barátja, akik integettek és mosolyogtak, mikor találkoztak.
Csakhogy egy veszteség egyik napról a másikra összetörte a világát, és már semmit sem érzett fontosnak.
A fia volt élete értelme … két évvel ezelőtt meghalt.
“Az idő furcsa..” – gondolta Olivia az ablaknál ülve. “Valakinek két év örökkévalóságnak tűnik. Máskor meg olyan, mintha Daryl épp tegnap csókolt volna meg, és megígérte, hogy hálaadáskor újra meglátogat.”
Elképzelte Daryl mosolyát, azt a soha nem öregedő örömöt a gyermeki arcán..
“Ma van a hálaadás napja, fiam” – suttogta. “Nincs pulyka, de a helyed az asztalnál még mindig érintetlen. Gyere vissza, jó? Vacsorára… egy ölelésre… vagy egy rendes búcsúra!”
Olivia tudta, hogy ez is egy könnyes este lesz, mint már jó ideje mindegyik..
Mostanra már tudta, hogyan alkudja ki magát a fájdalomból. Legalábbis néhány órára.
Olivia felvette a telefonját, és elkezdte lapozgatni a régi képeket az egyetlen fiával töltött boldogabb időkről.
Az emlékek útján tett sétáját a telefon rezgése szakította félbe. Üzenet érkezett egy ismeretlen számról. “Ki lehet ez?” – Olivia feltette a szemüvegét, és a szíve egy pillanatra megállt.
Daryl képe jelent meg a képernyőn…
“Biztosan álmodom” – gondolta. Ha ez egy álom, nem akarta elrontani kérdezősködéssel..
Egyenesen az üzenetre nyomott. Hangposta volt, így Olivia rákattintott a lejátszás gombra, nem tudta, mire számítson.
“Szia, anya!”- kiugrasztotta Oliviát a bőréből, libabőrös lett. Öreg szíve nem bírta elviselni, ezért megnyomta a szünet gombot.
Daryl volt az.
Eerősen szorította a telefont, próbálta megállítani, hogy ne remegjen a keze.
Mi van, ha valami szívszorítót fog hallani? Vajon ezúttal át tudja-e vészelni a bánatát?
“Muszáj. Daryl az! Valahogyan Daryl az!” – mondogatta magának Olivia, és újra lejátszotta a hangfelvételt.
“Szia, anya! Furcsa álmom volt.
Egy… paradicsomszerű helyen lebegtem, minden irányból izzó fehér fény vett körül.
Csak én voltam és a fény, anya. És emlékszem, hogy próbáltam megtalálni a forrását. Felnéztem, de se vége, se eleje nem volt látható.
Ez valahogy addig zavart, amíg halk éneklést nem hallottam. Mintha egy hatalmas szobában lettem volna, és valaki kívülről énekelne.
És amikor felismertem azt a dallamot! Ez volt az az altatódal, amit te énekeltél nekem, anya. Amit a nagyi énekelt neked, amikor gyerek voltál.
És éreztem a jelenlétedet. Éreztem az ölelésedet, a hangodat, a melegségedet. Annyira hiányoztál, hogy felébredtem és kerestelek.
Ekkor jöttem rá: ilyen érzés lehetett, amikor én is ilyen pici kis lény voltam a pocakodban!
Te énekelted nekem ezt az altatódalt, amikor a hasadban voltam, anya?”
Olivia bólintott, és letörölte a könnyeit. Hallgatta, ahogy a fia beszél hozzá. Mintha egy másik világból beszélgetett volna vele.
“Az elmúlt években nem igazán köszöntem meg neked, ugye, anya?
Ez nagy kár. Mert annyi minden van, amit meg kellene köszönnöm. Úgyhogy ez egy hajnali két órai köszönöm neked, anya” – kuncogott Daryl.
“Köszönöm, hogy mellettem voltál – jóban és rosszban . Tudom, hogy nem voltam éppen ideális fiú.
Sok rossz döntést hoztam az életemben: kimaradtam, túl fiatalon megnősültem, elváltam, elvesztettem a munkám…
De a támogatásodnak köszönhetően összeszedtem magam, visszamentem a főiskolára, megszereztem a diplomámat, újra rátaláltam a szerelemre, saját vállalkozásba kezdtem, elismerték a munkámat…
Egyik sem történt volna meg nélküled.
Köszönöm, hogy megpróbáltad elvenni a fájdalmamat, akár az volt, hogy kölcsönadtad a nehezen megkeresett pénzedet, amikor mélypontra kerültem, akár az, hogy megdörzsölted a fejemet, amikor nem tudtam aludni a stressztől.
És köszönöm, hogy ennyi éven át törődtél az egészségemmel, a boldogságommal és a jólétemmel, ugyanúgy, ahogyan törődtél velem, amikor pici baba voltam a pocakodban.
Szeretlek. És most, hogy jól megy az életem, elkényeztetlek mindennel, amit csak kívánhatsz. A részed vagyok, és örökké az is maradok, anya. Ahogyan én is az voltam egykor!
Szeretlek, anya. Nem számít, milyen messze vagyok. Alig várom, hogy találkozzunk hálaadáskor!”
Az üzenet véget ért, és a szobában ismét csend lett.
Olivia annyira elmerült Daryl hangjában, hogy elfelejtette, hogy a férfi nincs is a szobában.
Hagyta, hogy eleredjenek a könnyei, és felkészült arra, hogy újra egyedül érezze magát.
Ekkor csöngettek. A lány kinézett az ablakon. Egy homályosan ismerős arc volt az, egy fiatalember, kezében egy csokor virággal.
“Segíthetek valamiben?” – Olivia hangja remegett a sírástól.
“Jó napot, asszonyom. Steve vagyok.”
“Steve…?” – a név is ismerősen hangzott.
“Daryl barátja voltam. Csak egy éve ismertem, mielőtt meghalt, de olyan volt, mintha gyerekkori barátok lettünk volna” – szólalt meg Steve, és megköszörülte a torkát.
Olivia behívta. “Gyere, foglalj helyet. Egy kis kávét?”
“Múlt héten véletlenül megtaláltam a telefonját a lakásomban” – árulta el Steve. “Két éve ott hevert észrevétlenül…”
Steve elmagyarázta, hogy Daryl az utolsó éjszakát a házában töltötte.
“Aznap este nem tudta abbahagyni a beszélgetést magáról. Azt hiszem, ez késztette arra, hogy felvegyen egy üzenetet aznap este. Biztos elfelejtette elküldeni…” magyarázta Steve.
Hála az égnek, hogy elkészítette azt a felvételt. Mert másnap reggel, munkába menet, Daryl balesetet szenvedett és elhunyt..
“Hálaadáskor osztottam meg, mert tudtam, hogy enyhíti a fájdalmat ezen a nehéz napon” – mondta Steve gyengédséggel a hangjában.
“Köszönöm, fiam. Valóban így volt. Soha nem tudtam elbúcsúzni a fiamtól, és ez… ez valami!” – Olivia zokogott.
Ez a beszélgetés csak a kezdete volt Olivia és Steve barátságának. Az elkövetkező években Olivia egyetlen hálaadást vagy karácsonyt sem töltött egyedül.
Daryl helye üresen maradt az asztalnál, de most már volt mellette egy hely, ami hetente egyszer mindig foglalt volt. Ez volt Steve helye.
Mit tanulhatunk a történetből?
- Egy anya szeretete nem ismer határokat. Oliviához hasonlóan mindannyiunknak voltak olyan anyák és anyafigurák, akik mindent megtettek azért, hogy felneveljenek minket, és ott legyenek mellettünk a legjobb és a legrosszabb időszakokban is.
- Ne hagyd ki a lehetőséget, hogy felhívd az anyukádat. Daryl felvette a telefont, és üzenetet hagyott az édesanyjának, amikor nem tudott nem gondolni rá. És ez végül két évvel később legalább egy kis lezárást és megkönnyebbülést jelentett az édesanyjának.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.